Hanna sapkák

Lassan de biztosan telnek futnak a napok karácsony felé. Már említettem, hogy sok fázós buksi és hideg mancs várja, hogy valamit készítsek neki. Egyenlőre sapkák terén sikerült előrelépéseket tennem. Mutatom őket.

A színek nagyjából megfelelnek a valóságnak.

A fonalak nevére sajna nem emlékeszem, de összetételüket tekintve 30-50%-os gyapjú fonalak. 3,5-4-es horgolótűvel készültek. A sapkák gazdája Hanna lesz aki Vera nővérem első kisunokája.

Hát igen Ő Hanna hercegnő teljes valójában. Hibátlan szépség:-D

A gyászról...

Egyik kedves blogtársunk nem kis port kavart fel bennem . Talán másokban is. Egy két hozzászólás után úgy döntöttem nem vitatkozom csak megírom az ezzel kapcsolatos gondolataimat. Egyébkén is ha az ember vendégségbe megy nem okvetetlenkedik, azt nem illik.

A bejegyzés apropóját nyilvánvalóan a mai halottak napja szolgáltatta. Bevallom őszintén először csak meglepett, aztán valahogyan úgy éreztem hitemben, gyászomban, emlékezésemben sért, bánt. Természetesen nincs okom ilyeneket gondolni, hiszen nem nekem szánta, nem engem elemezgetett, pusztán saját gondolatát írta le . Ha akad köztetek aki tudja miről beszélek akkor sok magyarázatra nincs is szükség. Azok kedvéért akik véletlenül olvassák ezt a bejegyzésemet és akik nem ismerik a másik blogban megjelent posztot, röviden megpróbálnám összefoglalni.

"Ha meghalok temetőbe ne vigyenek, öltözzön mindenki fehérbe és zenéljenek, táncoljanak" A rokonok sírása pedig csak "önsajnálat. " Tudom, tudom és még egyszer is tudom, nem nekem írták a bejegyzést. Csak szörnyen érzéketlennek tűnik. Szinte éget a most is érzett szünni nem akaró gyászomban. Nekünk magyaroknak nagyon szép szokásaink vannak amik felemelőek és igen akár gúzsba is kötnek. nem biztos hogy mindenben az új a jó és egy "új kor hajnalán le kellen számolnunk " régi értékeinkkel. lNem akarok feltétlenül elmenni a kereszténység felé, de számomra ebből a szemszögből is több helyen vérzik ez a gondolatmenet. Tudomásom szerint a buddhizmus az egyetlen ahol így élik meg a gyászt. Ennek sem a kereszténységhez sem a hagyományainkhoz nincs köze.

A mai kor embere lassan mindent kivet az életéből ami a betegséggel, halállal kapcsolatos. Nem érünk rá sem betegeinkkel foglalkozni, pláne nem a haldoklókkal. A fenti gondolatok mit hoznak magukkal? Ez csak a test, tegyük kórházakba, eldugott szobákba? És közben örüljünk a közelgő elmúlásnak? Hiszen már cuccolnak, lassan elköltöznek? A sorok írója ült már haldokló nővére ágyánál akinek már annyi ereje sem volt, hogy kinyissa hosszú időre a szemét? Vagy. Igyekezett leküzdeni 85km-ert hogy előbb érjen szülei házához mint az az autó amelyik elviszi örökre szeretett édesanyját? Én már igen. És vajon kit sirattam, Magamat, igen és Őket is. Azt már nem is említem meg, mert ez hála a Jó Istennek nem saját élmény, temette már el gyermekét? A fájdalmas Szűz anya képe ült ki barátnőm arcára nem oly régen amikor 20 éves fiát kísértük utolsó útjára. Az agapén mosolygott, mert tudta haza ért fia, de a mosoly mögött olyan gyász volt a szemében amit nem tudom ember hogyan viselhet el. A fájdalmat ilyen formán csak közösségben tudta, tudja megélni. A közösség megtartó erejével. Otthon a keserű kín marad: ...ma sem jön haza...és azt mondják ez nem szűnik csak hosszú évek alatt. Nemde elhamarkodott ezen megtapasztalások nélkül azt állítani, hogy túl kellene lépnünk a megélt gyász kimutatásán?

"Ami mulandó az nem igaz"- ezzel a mondattal nem is tudtam mit kezdeni. Számomra ez a teremtés értékét kérdőjelezi meg. Testünk mulandó, igen. De nem a Teremtőnktől kaptuk? Hányszor hallhattuk: Mi magunk is templomok vagyunk.

A temetőkre azt gondolom, hogy szükség van. Anyám sírjánál a kedves emlékezést egyenlőre felülírta a friss gyász miatt érzett fájdalom, de régen elhunyt , kicsit távolabbi rokonaimról szép, kedves történetek jutottak eszünkbe. Még mosolyogni si volt erőnk. Az emlékezés az elmentek személyének a felidézése a rájuk gondolás az imádság helye a temető. természetesen ezt nap mint nap megtehetjük függetlenül attól hol vagyunk, de ezen a napon ott földi maradványaiknak tisztelgünk a sírjukra tett virággal, gyertyákkal. Létezésük nem csak szellemi volt. Szerettek, öleltek, megdorgáltak ha kellet. Gyereket neveltek, süteményt sütöttek a két kezükkel. Gondoskodtak és óvtak a testükkel. A tisztelet ennek a testnek is jár. Valahol nyugodnia kell ahová az itt maradottak elmehetnek és leborulhatnak.

Keresők vagyunk mindnyájan. Van aki egy egész életen keresztül, van aki szerencsés és megtalálja a saját világát, hitét egészen fiatalon. Hozzá tenném nem ezen személyek táborát erősítem. De az Univerzum óriási. Számomra nem az universumnak vannak törvényei, hanem Istennek és embernek. Emberibb léptékű , megfoghatóbb, kézzelfoghatóbb kicsit szűkebb világra van szükségem. Olyanra amiben nem veszem el. Olyanra amiben megélhetem az örömeim mellett a bánatomat gyászomat is, hiszen ez is az emberi élet része.

Minden nap tanulnom kell valamit az életről. Köszönöm C. sorait, mert elgondolkoztatott, felrázott.

Az elmúlásról

Az elmúlt évben még úgy éreztem, hogy ki kellene kiabálnom magamból a fájdalmat. A másik pillanatban meg hogy ez senkire nem tartozik. Nővérem halála óta lassan három év telt el, anyukámat ebben az évben márciusban temettük el. Most sem igazán értem miért is írok erről. A gyász magánügy de a napokban mindnyájan újra átéljük. Amikor anyu elment családunk pap barátjával a mi Imi atyánkkal sokat beszélgettem. Hívő ember lévén könnyebbnek nem mondhatom a gyász megélését, de elfogadhatóbbnak. Tudom, hogy velem vannak, sokszor érzem is. Ettől persze még iszonyúan fáj és az ajtót sem nyitja rám már egyikőjük sem. Az atya mondta ki amit én magam is éreztem: ha az ember elveszít valakit két dolgot biztosan átgondol. Milyen volt a kapcsolata azzal aki elment és milyen a kapcsolata a halállal. Szerencsésnek mondhatom magamat, mert anyukámmal és a nővéremmel is nagyon jó kapcsolatom volt. A halállal? Amíg ennyire nem húsbavágó, hajlamosak vagyunk azt hinni, velem és a családommal nem történhet meg. Aztán az ember szembesül a tényekkel, miszerint hálásak lehetünk minden napért amit egészségben élhetünk meg. Megköszönhetem minden nap, hogy reggel felébredek, hogy a gyerekeim egészségesek. Nem hinném, hogy rettegni kellene attól mikor lesz ennek vége, de óriási tanúlság számomra, hogy minden napunkat úgy kellene élnünk: lehet, hogy ez lesz az utolsó. Nem szabadna meggondolatlanul bántanunk másokat, ha kell bocsánatot kellene kérni-azonnal mert nem biztos, hogy lesz holnap. És kimondani, hogy szeretlek. Mert lehet, hogy később már nem hallja meg az a másik. Próbálok ezen gondolatok mentén élni. Sokszor elbukok, de hiszem, hogy a szándék és az irány jó. Csak hát esetndőek vagyunk mi emberek.

Biztosan sokan ismeritek Kóczi CSilla blogtársunkat. Nagyon szép verseket ír. Kérlek látogassátok meg a blogját és olvassátok el a Szívembe költöztek c. versét.

Közeleg

...a hideg és a karácsony is. Ez persze nem lenne baj, de évek óta próbálkozom meglepni szélesebb körben is a családtagjaimat. Sok a gyerkőc és sok a fázós kezecske. Valami olyan után kutattam ami egyszerű és gyors. Lehet hogy megtaláltam. ??

Visszatérőben

Sok sok idő telt el az utolsó bejegyzésem óta, és még több az utolsó hímzős varrós bejegyzésem óta. Nem unatkoztam. Tettük a dolgunkat: reggel felkeltünk, ki ki elment dolgozni, suliba, aztán egy rövid albérlet látogatás után (haza megyek vagy hová...jelszóval) irány az épülő ház. Az előző bejegyzésemben írtam, hogy a nagy hórukk még előttünk áll. Jelentem túl vagyunk rajta. Augusztus 28.-án beköltöztünk új otthonunkba. Én visszakaptam az alvókámat, ami azt jelenti, hogy este csak le kell tennem a fejemet és láss csodát már alszom is. Na ez persze az esti olvasásoknak nem tesz jót. CSend ,nyugalom és békesség. Ebben élünk lassan egy hónapja. Van egy alapszabály: ha átmegyünk a hídon akkor onnantól csak jó dolgokat vihetünk haza. A többit letesszük a híd előtt. Na negy kell egy hatalmas folyóra gondolni, csak egy kis patak van a falu szélén.

Reggelente az egyetlen dolog ami megzavarja a nyugalmunkat a saját óránk berregése, pontosabban a telefon ébresztője. Egyébként ki tudja meddig aludnánk. A múlt szombaton nyolckor keltem fel. Már a napjára sem emlékszem mikor volt ilyen utoljára.

Az összes (még meglévő) hiányosságával együtt is a világ kközepe ahol élünk. Tudom, mindenki így érez a saját otthonával kapcsolatban és ez így is van jól.:-D

Gyarapodtunk is:-D Két kiscicával. Kezdetben ilyesztő volt Brúnó kutyánk érdeklődése, de úgy tűnik kezdi megszokni a kis jövevényeket. Pörci és Tyutyó urbánus nevükön: Pörszi és Szilveszter két édes pofa cicus. Ők nem félnek Brúnótól amitől viszont én kapok frászt.

Tervek? Mivel hol tartok? Érdekes hogy az elmúlt hónapokban csak olyan szinten jutott eszembe a böködés, hogy jaj de hiányzik, de semmi konkrét. Mostanság kezd viszketni a kezem. Lassan minden előkerül a dobozból és újra izzítom a tűt, cérnát. Titeket kedves barátnéim irigykedve néztelek az elmúlt hónapokban is. Sokszor sok helyen jártam, csak épp ritkán hagytam nyomot magam után. Lehet, hogy pont azért, mert én semmit nem tudtam mutatni és talán türelmem sem volt kommentet írni. Ezért elnézést kérek. De figyeltem rátok!

Azzal kezdtem, hogy visszatérőben, és úgy fejezném be hogy visszaváró hangulatomban vagyok. Igyekszem mutatni minden új-régi próbálkozásomat és várlak Benneteket ahogyan régen is tettem.

Szép hétvégét Mindenkinek.

Csilla

Célegyenesben

Már csak kettőt alszunk és költözünk. Öt hónapja kezdtünk el építkezni és talán sokan kételkedtek, aggódtak és biztosan elnézően mosolyogtak is az optimizmusunkon. És igen , ha azt nem is mondhatjuk, hogy minden elkészült , de szombaton költözünk. Felépült a házunk. Kevés kompromisszum, sok álmatlan éjszaka, sok ábrándozás és sok sok segítség árán. Megkockáztatom, hogy nem volt olyan nap amikor valamelyik szakma ne képviselte volna magát. Még emlékszem arra a napra amikor a falak színeiről ábrándoztam és a férjem megkért, hogy ugyan foglalkozzunk egy kicsit a falazóblokkokkal.:-) Aztán hipp hopp dönteni kellett erről is. Átnyargaltunk a nyáron. Albérlet 1sz. albérlet 2sz. Tehát kétszer cuccoltunk. Bútoraink és a holmiaink nagy része barátoknál garázsban. Az első albérlettel sem volt gond, szép volt jó volt, de a néha úgy éreztem, hogy a belvárosban közlekedő összes autó az ablakunk alatt megy el. A késő éjszakai járókelők sem fogták vissza magukat. A második albérlettel már nem volt ilyen gond. Szép , jó, nagy, csendes. :-) Köszönet érte kedves barátainknak! Persze bármennyire is rendben vannak a dolgaink egy albérlet nem pótolhatja az otthont. Talán ez volt a legnehezebb ebben a három hónapban. Az otthontalanság érzése. De lassan ez is csak múltidő.

Szombat reggel nyolckor elindul a nagy menet. Két helyről költözünk...nem aprózzuk el. Persze az albérletből már a napokban előre elvisszük amit csak lehet. Egyenlőre a garázsba, mert ma délutántól már garázsajtónk is lesz. (micsoda öröm) Na persze a ház is zárható:-) , de a belső munkálatok utolsó fázisai zajlanak. Festők és a melegburkolók dolgoznak. Holnap hajnalban hozza a gépészünk a csapokat, csaptelepeket, wc-t kézmosót. természetesen minden más be van már kötve.

A hiányosságok? Nna azért azok is vannak. A konyhám szeptember végére készül el, gázt a hó közepére ígértek, (addig férjem szüleinél fürdik a család kényesebbik fele azaz én meg aki nem bírja a hideg vizet) Hiányoznak a belső ajtók és a lépcső burkolata. Ezeket szeptemberre elkészíti az asztalosunk. Szép kazettás faajtók...hm már alág várom hogy szagolhassam őket. Teraszok és kerítés is maradnak szeptember vége október elejére. A lényeg most a beköltözésen volt és ezt megnyertük. !! Az örömünk határtalan és az izgalom is.

Visszatérés a böködős világba?? Naná hogy tervezem. Amint elcsitulnak a dolgaink, amint rátalálok pár holmimra, fonálra, tűre ,anyagra újra jövök.

Araszolgatok

... szinte mindenben amit célul tűztem, tűztünk ki. A horgolásban ,varrásban,hímzésben a tervezettől elmaradozva, az olaszt egyenlőre félretéve túl vagyunk második de nem utolsó költözésünk megpróbáltatásain is. Majdnem. Mert hogy még ott van jó pár dolog az 1.sz albérletben. Péntek óta kedces barátainktól kapott albérletben tanyázunk. Kényelmes, nagy szép vidám az egész lakás. Minden gyereknek külön szoba . Panaszra nem is lehet okunk.

Hurcolászom magammal a varrógépemet, az összes fonalamat, vásznakat és egy Mucha gobelint is amit szerettem volna költözésig ( a házba) befejezni. Na ebből sem lesz semmi. Talán ez az egyetlen amiből érzem, hogy nem otthon vagyok. Nincs türelmem, vagy inkább időm? leülni és bökögetni. Hiányzik. Helyette esténként Ildi barátnőm csodás lakberendezéses könyveit nézegetem amíg el nem alszom, hogy aztán hamarosan felébredhessek arra, hogy hiányzik az ágyam:-) Azt hiszem, hogy öregszem! Igaz, hogy egészen fiatalon sem ment könnyen a váltás. Nyaraláskor is napok kellettek, hogy aludni tudjak. a lényeg: időnként halálosan álmos vagyok!! Az elmúlt cirka egy hónapban egy zöld-fehér kockás anyag szalvétát sikerült körbehorgolnom. Ennyi.... Nézegetlek időnként benneteket és irigykedem nagyokat. Férjem azzal vigasztal, hogy majd ősszel a kandalló mellett. :-D

Házunkról a másik blogban írok. Szépen haladunk.