A gyászról...

Egyik kedves blogtársunk nem kis port kavart fel bennem . Talán másokban is. Egy két hozzászólás után úgy döntöttem nem vitatkozom csak megírom az ezzel kapcsolatos gondolataimat. Egyébkén is ha az ember vendégségbe megy nem okvetetlenkedik, azt nem illik.

A bejegyzés apropóját nyilvánvalóan a mai halottak napja szolgáltatta. Bevallom őszintén először csak meglepett, aztán valahogyan úgy éreztem hitemben, gyászomban, emlékezésemben sért, bánt. Természetesen nincs okom ilyeneket gondolni, hiszen nem nekem szánta, nem engem elemezgetett, pusztán saját gondolatát írta le . Ha akad köztetek aki tudja miről beszélek akkor sok magyarázatra nincs is szükség. Azok kedvéért akik véletlenül olvassák ezt a bejegyzésemet és akik nem ismerik a másik blogban megjelent posztot, röviden megpróbálnám összefoglalni.

"Ha meghalok temetőbe ne vigyenek, öltözzön mindenki fehérbe és zenéljenek, táncoljanak" A rokonok sírása pedig csak "önsajnálat. " Tudom, tudom és még egyszer is tudom, nem nekem írták a bejegyzést. Csak szörnyen érzéketlennek tűnik. Szinte éget a most is érzett szünni nem akaró gyászomban. Nekünk magyaroknak nagyon szép szokásaink vannak amik felemelőek és igen akár gúzsba is kötnek. nem biztos hogy mindenben az új a jó és egy "új kor hajnalán le kellen számolnunk " régi értékeinkkel. lNem akarok feltétlenül elmenni a kereszténység felé, de számomra ebből a szemszögből is több helyen vérzik ez a gondolatmenet. Tudomásom szerint a buddhizmus az egyetlen ahol így élik meg a gyászt. Ennek sem a kereszténységhez sem a hagyományainkhoz nincs köze.

A mai kor embere lassan mindent kivet az életéből ami a betegséggel, halállal kapcsolatos. Nem érünk rá sem betegeinkkel foglalkozni, pláne nem a haldoklókkal. A fenti gondolatok mit hoznak magukkal? Ez csak a test, tegyük kórházakba, eldugott szobákba? És közben örüljünk a közelgő elmúlásnak? Hiszen már cuccolnak, lassan elköltöznek? A sorok írója ült már haldokló nővére ágyánál akinek már annyi ereje sem volt, hogy kinyissa hosszú időre a szemét? Vagy. Igyekezett leküzdeni 85km-ert hogy előbb érjen szülei házához mint az az autó amelyik elviszi örökre szeretett édesanyját? Én már igen. És vajon kit sirattam, Magamat, igen és Őket is. Azt már nem is említem meg, mert ez hála a Jó Istennek nem saját élmény, temette már el gyermekét? A fájdalmas Szűz anya képe ült ki barátnőm arcára nem oly régen amikor 20 éves fiát kísértük utolsó útjára. Az agapén mosolygott, mert tudta haza ért fia, de a mosoly mögött olyan gyász volt a szemében amit nem tudom ember hogyan viselhet el. A fájdalmat ilyen formán csak közösségben tudta, tudja megélni. A közösség megtartó erejével. Otthon a keserű kín marad: ...ma sem jön haza...és azt mondják ez nem szűnik csak hosszú évek alatt. Nemde elhamarkodott ezen megtapasztalások nélkül azt állítani, hogy túl kellene lépnünk a megélt gyász kimutatásán?

"Ami mulandó az nem igaz"- ezzel a mondattal nem is tudtam mit kezdeni. Számomra ez a teremtés értékét kérdőjelezi meg. Testünk mulandó, igen. De nem a Teremtőnktől kaptuk? Hányszor hallhattuk: Mi magunk is templomok vagyunk.

A temetőkre azt gondolom, hogy szükség van. Anyám sírjánál a kedves emlékezést egyenlőre felülírta a friss gyász miatt érzett fájdalom, de régen elhunyt , kicsit távolabbi rokonaimról szép, kedves történetek jutottak eszünkbe. Még mosolyogni si volt erőnk. Az emlékezés az elmentek személyének a felidézése a rájuk gondolás az imádság helye a temető. természetesen ezt nap mint nap megtehetjük függetlenül attól hol vagyunk, de ezen a napon ott földi maradványaiknak tisztelgünk a sírjukra tett virággal, gyertyákkal. Létezésük nem csak szellemi volt. Szerettek, öleltek, megdorgáltak ha kellet. Gyereket neveltek, süteményt sütöttek a két kezükkel. Gondoskodtak és óvtak a testükkel. A tisztelet ennek a testnek is jár. Valahol nyugodnia kell ahová az itt maradottak elmehetnek és leborulhatnak.

Keresők vagyunk mindnyájan. Van aki egy egész életen keresztül, van aki szerencsés és megtalálja a saját világát, hitét egészen fiatalon. Hozzá tenném nem ezen személyek táborát erősítem. De az Univerzum óriási. Számomra nem az universumnak vannak törvényei, hanem Istennek és embernek. Emberibb léptékű , megfoghatóbb, kézzelfoghatóbb kicsit szűkebb világra van szükségem. Olyanra amiben nem veszem el. Olyanra amiben megélhetem az örömeim mellett a bánatomat gyászomat is, hiszen ez is az emberi élet része.

Minden nap tanulnom kell valamit az életről. Köszönöm C. sorait, mert elgondolkoztatott, felrázott.